A humanizmus jelentése (mi ez, fogalma és meghatározása)

Mi az a humanizmus:

A humanizmus, a tág értelemben vett eszközök értékelésére az emberi és az emberi állapot. Ebben az értelemben a nagylelkűséggel, az együttérzéssel és a tulajdonságok és az emberi kapcsolatok értékelése iránti aggodalommal kapcsolatos.

A szó, mint olyan, a humānus szóból áll , amely azt jelenti: „ember”, e -ισμός (-ismós), egy görög gyökér, amely doktrínákra, rendszerekre, iskolákra vagy mozgalmakra utal.

Humanizmus a reneszánszban

A humanizmust filozófiai, szellemi és kulturális mozgalomnak is nevezik, amely Olaszországban a XIV. Században kezdődött a reneszánszmal és egész Európában elterjedt, a középkori katolikus mentalitás teocentrizmusával törve.

A teocentrizmus aki fogant Isten, mint a központja mindennek, utat enged a antropocentrizmus, ahol az ember elfoglalja a központ és áll, mint a minden dolgok mércéje. Ebben az értelemben a humanizmus maga az érték jellemzi az emberi természet tulajdonságait.

A humanista filozófia kínált új gondolkodás- és tükrözik a művészetek, a tudományok és a politika, amely forradalmasította a kultúra területén, és egy átmeneti időszak a középkor és a modernitást.

Munkáikon keresztül a humanista értelmiségiek és művészek a görög-római antikvitás klasszikusainak ihlette témákat fedezték fel, amelyek az igazság, a szépség és a tökéletesség modelljei voltak.

Ebből az időszakból nagy jelentőségű humanista szerzők voltak többek között Giannozzo Manetti, Marsilio Ficino, Rotterdami Erasmus, Guillermo de Ockham, Francesco Petrarca, François Rabelais, Giovanni Pico della Mirandola, Tomás Moro, Andrea Alciato és Michel de la Montaigne.

A plasztikus művészetekben a humanizmus elősegítette az emberi test anatómiájának és működésének vizsgálatát.

A tudományokban a tudományos ismeretek szekularizálására került sor, és fontos felfedezések történtek a tudás különféle ágaiban, például a fizikában, a matematikában, a mérnöki vagy az orvostudományban.

Lásd még:

• Antropocentrizmus, modernitás, reneszánsz.

Humanizmus és irodalom

A humanizmus egy olyan irodalmi iskolának felel meg, amelynek nagy jelentősége volt a tizenhetedik és tizenötödik században. Az irodalomban kiemelkedett a palota költészet, vagyis a palotákban kialakult költészet, amelyet nemesek írtak, akik ábrázolták a bíróság szokásait.

Néhány olasz író közül, akik a legnagyobb hatást gyakorolták, Dante Alighieri az Isteni Komédia , Petrarch a Dalkönyvvel és Boccaccio a Dekameronnal .

Világi humanizmus

A szekuláris humanizmus, más néven a szekuláris humanizmus egyik kifejeződése utalva gondolatrendszer óta kialakított a végén a huszadik században, amely foglalkozik a társadalmi igazságosság, az emberi ész és az etika.

A világi humanisták, a naturalizmus követői általában ateisták vagy agnosztikák, és tagadják a vallási tant, álszerte tudományt, babonát és a természetfeletti fogalmát.

A világi humanisták számára ezeket a területeket nem tekintik az erkölcs és a döntéshozatal alapjának. Éppen ellenkezőleg, a világi humanista ésszerűen, tudományon, személyes tapasztalatokon és történelmi beszámolásokon alapuló tanuláson alapszik, amelyeket etikai és erkölcsi támaszokként képeznek, amelyek az élet értelmét adják.

Humanizmus és pszichológia

A humanisztikus pszichológia eredetileg az 1950-es, és annak fontosságát jelentősen nőtt az évtized 60 és 70. A fióktelep a pszichológia, pontosabban, a pszichoterápia, a humanisztikus pszichológia alakult, mint a reakció az elemzés kizárólag viselkedésen végzik.

A humanizmus, a fenomenológia, az egzisztencializmus és a funkcionális autonómia alapján a humanista pszichológia azt tanítja, hogy az ember önmagában képes önmegvalósításra.

A humanista pszichológia önmagában nem a meglévő pszichológiai fogalmak felülvizsgálatát vagy kiigazítását célozza, hanem új hozzájárulásra törekszik a pszichológia területén a humanista paradigma néven ismert keretek között. Ebben az értelemben további elméletnek tekintik, a viselkedésterápia és a pszichoanalízis mellett.

Lásd még:

• Humanista paradigma Pszichoanalízis