Alessandro Baricco: életrajz és hozzájárulás a modern irodalomhoz

A véletlen műve volt, amikor először tartottam a kezemben egy Baricco-könyvet. Egy kolléga mesélt nekem egy zongoraművész történetéről, aki az óceán hullámaitól ringatva élt. Abban az időben a fantáziadús történetek olvasása nem volt a kedvencem. Azonban kinyitottam a kölcsönkért könyvet, és olvasni kezdtem. Spontán és zűrzavaros prózával egy monológ volt, amely egy tökéletesen pörgött történetet mesélt el. Azóta nem hagyom abba, hogy olvassam a szerző által nyújtott örömöket.

Baricco számára az írás rendkívüli öröm. Azt mondja, ez az egyik dolog, ami életben tartja, és soha nem fogja abbahagyni. Karaktereik nem teljesen épeszűek, történeteik pedig valahol a valóság és az álmok között vannak.

A kritikusai számára túlságosan féltékeny a formára és elviselhetetlenül naiv. Követői számára a stílus és a téma zsenije. Baricco mindenesetre egy nagyon személyes stílust alakított ki, amely releváns írónak tekinti őt generációjában, amely úgy döntött, hogy szakít az olasz irodalmi hagyományokkal.

Ki az Alessandro Baricco?

1958-ban született Torinóban, gyermekkora egybeesett az úgynevezett Anni di piombo-val, a hetvenes évek időszakával, amikor nagy volt az elégedetlenség az olasz politikai helyzettel, és majdnem kitört a polgárháború. ki. Baricco szülővárosát szomorú és komoly, komor utcákkal teli helyként katalogizálja, ahol a fény kiváltság, álom volt. Pontosan a könyvek világa segített neki abban, hogy az életet a fény és a sötétség intenzitásának keverékeként értse meg

Bár első regényét 30 évesen írta, már egészen fiatalon nagyon könnyen írt.Filozófia szakon végzett, és zenét is tanult, zongora szakirányon. 19 évesen elhagyta a családját, és a levelekre használta érzékét a munkára. Tíz éven át mindenre írt: újságokba, szerkesztőségekbe, reklámügynökségeknek, politikusoknak. Még háztartási gépekhez is írt használati útmutatót.

Filozófiai tanulmányainak köszönhetően esszéket is írt. Valójában az első dolog, amit írt, egy Rossiniről szóló esszé volt, az Il genio in fuga, ahol előadást tart zenés színházából. Nagyon érdekelte az ilyen típusú írás, és úgy gondolta, hogy ezt fogja csinálni, amikor idősebb lesz. Zenei kritikusként dolgozott a La Repubblica és a La Stampa újságokban is.

A kilencvenes években a költészetnek szentelt televíziós műsort mutatott be (L'amore è un dart). Az irodalom iránti érdeklődés felkeltése érdekében létrehozta és bemutatta a Pickwick programot, az irodalomnak szentelt programot, amelyben az írásról és az irodalomról is szó esett.

Végül különféle tipológiákkal próbálkozott, de sosem jutott eszébe, hogy regényíró legyen (legalábbis , sok éven át). 25 évesen felkérték, hogy írjon egy filmet, és ez volt az első alkalom, hogy bármit is írt. Ez volt az a pillanat, amikor rájött, hogy szépirodalmat írni mást is tud.

Egy igazi irodalmi stílus

Baricco Salinger igazi tisztelője, és prózájában megfigyelhető néhány nyom, amely ettől az észak-amerikai regényírótól származik. Regényei a valós és az álomszerű között ingadoznak, mindig nagyon személyes felfogásból, sokféle fordulattal. Munkáiban az irreális környezetek és szereplők olykor a vágyak és álmok szakadatlan keresésében és megvalósításában jelennek meg, melyeket eszközként használ az emberi lény zugainak felfedezéséhez.

Történeteire az a jellemző, hogy van egy narrátora, aki a szereplők megítélésétől távol, hanem a szürreális összetevőt adja hozzá. A narrátor finoman mutatja be a szereplőket, azt az illúziót keltve, hogy az olvasó szeretné felfedezni és megérteni őket, aki azonosul a karakter egyes jellemzőivel.

Barricónak sikerült egy személyes és egyedi stílust kialakítania, amely közé sorolja. A szakemberek a narratív stílus és az irodalom nagy témáinak zsenijének minősítik.

Nemzetközi elismerése a Seda (1996) című regény megjelenésével folytatódott, amely Hervé Joncour történetét meséli el, egy lakonikus és komor karaktert, aki kénytelen egy ázsiai utazásra, hogy egy egzotikumot keressen. szállítmány. Bölcs és egyben mozgékony könyv a vágyakozásról.Finoman meseformába csomagolva, visszafogott erotikával a pebrina-járvány szülötte. Tizenhét nyelvre lefordítva több mint 700 000 eladott példányszámmal, Seda jelentette nemzetközi felszentelését.

Szakítás az olasz hagyományokkal

Regényeiben nincs genealógia az olasz irodalomhoz. Ennek részben az az oka, hogy az 1980-as évek végén és a 90-es évek elején megjelent az írók új generációja, akik számára az irodalmi hagyomány volt az ellenség, amit nem akartak örökölni.

Maga Baricco is elmeséli néhány interjújában, hogy ők voltak az első generáció, aki szoros kapcsolatban nőtt fel a televízióval, a mozival és a filmmel, ezért modelljeik néha nem voltak szigorúan irodalmiak. Például az egyik referenciája, amikor John Mcenroe teniszező volt, mivel játékmódja a látvány és a fantázia szinonimája volt.

Referensei között ennek ellenére is voltak irodalmi szerzők, de ezek a tó túlsó oldaláról érkeztek, az amerikai irodalom nagy befolyást kapott arra, ami ők. A fiatal Baricco számára Salinger fontosabb volt szinte minden olasz szerzőnél. Ezenkívül meg kell jegyezni, hogy európai íróként kezdte leírni magát, és nem tipikusan olasz

Elkápráztatja az amerikai irodalom

De mi volt az észak-amerikai irodalom? Mitől volt olyan erős Baricco szemében? Az észak-amerikai szerzők stílusa ellentétben állt a gyönyörű olasz írásmóddal, amely nagyon elegáns és gazdag kifejezéseket tartalmaz.

Az amerikai regényírók modernebbek voltak, különösen azért, mert hagyományuk részben a moziból származott, amellyel szoros kapcsolatban éltek . Jó példa erre Hemingway, aki olyan regényeket írt, ahol dialógusai filmesek voltak.

Elbeszélő ritmusai sokkal gyorsabbak, erősebbek és ugyanakkor egyszerűek voltak. Igaz ugyan, hogy a rövid mondatok irodalmi értelemben nem szépek, de pörgősebb és látványosabb narratív ritmust biztosítanak. Salingerből kivonja a szóbeli mesét, ahol a történet narrátora nem hagyja abba a beszédet, és egy egész monológot dolgoz ki, amely sok hangzatot kölcsönöz a történeteknek.

Az írói szakmáról

1994-ben alapította meg a Scuola Holden-t Torinóban, amelynek célja az írók képzése Az ötlet az volt, hogy egy olyan iskolát hozzanak létre, amelynek Holden Caufield, a Rozsban fogó főszereplőjét soha nem utasították volna ki. Az iskola meglehetősen sajátos módon segíti elő diákjai növekedését. Olyan módszerekkel, elvekkel és szabályokkal tanítják, amelyeket máshol nehéz megtalálni.

A saját testükben megélni ezt a munkát kísérő magányt, az iskola egyik posztulátuma, hogy kerüljék az író remeteként való látásmódját.Az írók is művészek, bár ők az egyetlenek, akik láthatatlan műveket építenek, amelyeket senki más nem láthat, amíg el nem készülnek.

Ha egy regényírás olyan, mint egy "láthatatlan katedrális" építése, akkor a Holden iskola az írói szakmát igyekszik megkönnyíteni, mivel ott gyűlnek össze a diákok, hogy más "láthatatlan katedrálisokat" építsenek. Ráadásul a tanárok, akik már más „katedrálisokat” építettek, kísérik és irányítják ezt az építkezést, elviselhetőbbé téve az írási munkát.

Baricco azt mondja, hogy írni olyan, mint egyedül futni egy emberekkel teli stadionban A lelátók tele vannak, a pályán, csak te és a könyvedet. Szilárd meggyőződése, hogy e szakma fejlesztéséhez jó edzőkre van szükség. Ugyanúgy, bár mi nem értenénk meg, hogy egy profi sportolót nem tanítottak technikára, de az írót sem lehet megérteni narratív technikák nélkül.

Azonban sokan úgy gondolják, hogy nem szabad írni, és sok tanár ajánlja az olvasást a tanuláshoz.Pont az ellenkező álláspontot képviseli, és hozzáteszi, hogy aki azt gondolja, hogy az írást nem lehet tanítani, annak nincs jó viszonya vele.

Az írás továbbra is kézműves szakma. Nem olyan művészekről van szó, akiket isteni hang ihletett. A legmélyebb és legszebb történetek a tehetség és a technika szinergiájának köszönhetőek.